MigSzol Forever!

Délután fél 5-kor épp a lányokkal nyeltük a port a szuperjátszótéren, amikor csörgött a telefonom. A csajom hívott, Facebookon látta, hogy a szegedi állomáson ragadt egy kb. tízfős menekült család. Nők, férfiak, pici gyerekek. Nem hajlandók továbbmenni Debrecen felé, mert valakit elveszítettek útközben, és ha már Szíriától idáig együtt eljutottak, nem mennek tovább nélküle. Kéne nekik vinni kaját, vizet, a gyerekeknek játékokat.

Hazamentünk, és rövid egyeztetés után arra jutottunk, az lesz a legjobb, ha kinézünk az állomásra, hogy mi a helyzet, hiszen ha szükségük van valamire, akkor úgyis ők tudják a legjobban mi az. Kiértünk, és miután leparkoltuk az autót már meg is láttuk őket az uniós pénzből szépen felújított Monarchia-hangulatú épület tövében, Szeged állomás, Szeged állomás. Két-három padot elfoglalva üldögéltek, talán 10-15-en? Odamentünk, do you speak English, kérdeztük, de csak mosolygás és fejrázás volt a válasz. Mi most nem sütöttük el a he-he, az mázli mer mi sem rendőrvicc-klasszikust, hanem a közelben álldogáló magyarul beszélő két ember felé vettük az irányt: fiatal, arabnak látszó lány és egy kb. húszas évei végén járós srác üdvözölt. Kiderült, hogy ők is segíteni vannak ott, némileg szervezettebb keretek között, mint mi. A lány tényleg tudott is arabul, így odamentünk a padon ücsörgőkhöz és ő tolmácsolt nekünk.

Advertisement

Szíriából jöttek, másfél éve vannak úton. Kaja nem kell, mindjárt megy a srác bevásárolni nekik – a menekültek itt fogják tölteni az éjszakát az épület előtt – a MigSzol Csoport szegedi tagozata szervezésében. Ellenben a gyerekek nagyon örülnének pár játéknak, mert rommá unják magukat szegények (úgy lógtak ott a padon mikor megérkeztünk, mint Cousin Boneless a Cow&Chicken-ben) meg hát itt ez a hároméves-forma kislány, neki jó lenne egy cipő, mert hát mezítláb mégsem az igazi, meg persze zokni is kell. És melegebb ruha sem ártana éjszakára. Szerencsére az én egyik lányom nem sokkal nagyobb, összemértük a lábukat aztán irány haza, tele a garázs kinőtt gyerekruhákkal meg cipőcskékkel.

Otthon aztán összeszedtünk pár cipőt, pólókat, kardigánokat, polifoamot, takarót, kifestőket, füzeteket, zsírkrétát, egy-két plüssállatot és irány vissza. Az utolsó pillanatban még egy kislabda meg a Húsvétra kapott 4-5 tonna Maoam cukor egy része is bekerült a pakkba. Visszaértünk, szerintem Európának ebben a szegletében utoljára 1945-ben örültek meg így gyerekek kifestőnek meg zsírkrétának. Beindul a cipő meg ruhapróba, amíg a csajom az anyukákkal ügyködik, kérdem a tolmács lányt, ő hogy került ide. – Nekünk Gyálaréten van kertünk, kint voltunk és láttam, hogy mi a helyzet, tudtam, hogy segíteni kell. Ma délelőtt bejöttem nyelvvizsgázni utána meg egyből ide és azóta segítek, amiben tudok.

Közben kiderül, hogy a MigSzol remek munkát végez, este tíztől mindig lesz valaki a csapattal, váltásban. Klassz, akkor itt mi jelen pillanatban sok egyebet nem tudunk csinálni, ha hazamegyünk Facebookon majd csatlakozunk a csoporthoz. Közben jönnek még páran, az egyik MigSzolos lányt ismerjük. Ő meséli, hogy a magyaros lelemény most is remekül manifesztálódik: 250-ért váltják a szíreknek az eurót, az 1,500 Ft-os telefonkártyát meg 10000 Ft-ért adják el nekik, satöbbi, satöbbi.

Advertisement

Van két 10-12 év körüli kissrác, az egyik tetőtől talpig fociszerkóban, stoplist beleértve. Bár szomorúan ingatom a fejem a Real Madrid tréning felső láttán, azért visszamegyek a kocsihoz és a csomagtartóból elhozom az unalmas parkolói percekre rendszeresített bőrfocit. Odadobom a kissrácnak, felcsillan a szeme, visszadobja. Letérdelek mint egy szegedi Sir Walter Raleigh és felé nyújtom, mutatom hogy tartsa meg, az övé. Mond valamit, mosolyog, és már pattannak fel a fiatal férfiak is a padról, indul a foci.

Mi meg elbúcsúzunk és elindulunk a parkoló felé. Oldalra nézek, csajom már zokog, a nagyobbik lányom is. Mi a kicsivel csak bandukolunk és azon merengünk, vajon lesz-e este a tévében Scooby Doo.